A perverz újraelosztás Kádár-kori politikája

A Kutatók Éjszakáján az Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 című kiállításunkhoz kapcsolódóan Mink András történész, a Blinken OSA tudományos főmunkatársa Szegénység a Kádár-korszakban: valóság és percepció címmel beszélt arról az időszakról, mellyel a Blinken OSA Galeria Centralis jelenlegi kiállítása  – Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 – is foglalkozik. Néhány részletet itt közlünk az általa felhasznált forrásokból és az előadásából:

A 7x4 méteres lakások, melyeknek 2,40 m-es a belmagasságuk, egy lakószobából (4x4 m) és egy cementes konyharészből (3x4 m) állnak. Két lakáshoz tartozik egy-egy WC, mely a két lakás között egy beugróban van. Minden lakás bejárata a „gangról’’ nyílik, illetve nem is közvetlenül a gangról, hanem a WC-k előtti beugrókból. Könnyen belátható, hogy az így kialakított lakások eleve valamiféle társbérletet eredményeznek. Azaz már a ház építészeti megoldása is lehetetlenné teszi, hogy a szoba-konyhás lakások önálló lakásokként funkcionáljanak.

Az állandó nekigyürkőzés és az állandó kudarc a fojtogató nyilvánosságból és összezártságból eredő feszültségeket sokszor az elviselhetetlenségig fokozza. Az emberek minden megnyilvánulásán átüt a rosszul vagy inkább soha fel nem dolgozott érzelmi feszültség. Az idegek szinte mindig pattanásig feszülnek, hol itt, hol ott tör ki valami konfliktus, ami pillanatokon belül a legszélsőségesebb érzelmi, indulati viharrá fajul. A jelentéktelennek látszó összezördülések szikrájából kipattanó tűzben régi barátságok, házastársi és élettársi kapcsolatok, családi kötelékek „enyészhetnek el” másodperceken belül - örökre. A rosszul szabályozott érzelmek és indulatok, mintegy ördögi kört teremtve, csak növelik a feszültség szintjét.”  (Ambrus Péter: A Dzsumbuj. Egy telep élete. Magvető, 1988. (Részlet))

Hogy a pénzből, ami egy családhoz befolyt, valahogy kijöjjünk, hihetetlen igénytelenség és ügyesség kellett. Az ügyesség egy része a gyerekek dolga volt. Gyerekfeladat volt forgácsért menni a fatelepre, degeszre tömni egy forintért a nálunk nagyobb zsákot, hogy alig bírtuk el a hátunkon. Gyerekek dolga volt fahajat lopni a fatelepről. Zsákkal, vésővel beügyeskedni a kerítetlen, de őrzött telepre, éles szemmel pillanatok alatt kikeresni a vastag késgű, jól hasadó hajú fát, villámgyorsan, zajtalanul hántani, megtalálva a repedéseket, ahol a vésővel megbonthatjuk a kérget, s közben fülelni, nem jön-e az őr, mint a vadállat, s ha jön, füttyel riasztani s rohanni, mert ha elkap, elveszi a zsákunk, vésőnk, és otthon jön a verés. Gyerekek feladata volt szenet szedni a rendező pályaudvarról. Mentünk a zsákkal a sínek között a talpfákon, s felgyűjtöttük, ami a mozdonyokról lehullott. Gyerekdolog volt a közeli nagyvásártelepen a félrohadt zöldségből kikotorni, ami még jó, késsel a répából, a fej káposztából, a tökből kivágni a rothadtat, turkálni az édesen bűzlő krumplikupacban egészséges szemek után, diadallal lecsapni a félbetörött, meghasadt dinnyékre, míg a rakodómunkások ránk nem mordultak: jön a góré, s elinalni a teherrel. Mi, gyerekek, átúsztunk a Kis-Dunán a Csepel-szigetre, meglopni a bolgárkertészeket. Karalábét, paradicsomot, paprikát hoztunk az ingünkből csomózott bugyorban, és este, ha anyám fáradtan nekiállt a főzésnek, nem kérdezte, honnan.

Ha hatszázszor mosakszik is valaki, akkor se moshatja le magáról a szobakonyhaszagot, a bőrébe, a ruhájába, a kabátjába ivódik, s ha megöleli kedvesét, megérezheti, mit főzött leendő anyósa aznap. És itt a Dzsumbujban a szoba és a konyha helyiségét nem választotta el fal, a harminc négyzetméteren öten, tízen, tizenhatan (nagyszülők, gyerekek, egy-kettő már családos, és unokák) zsúfolódtunk, és igenis tavasztól őszig nem siettünk szellőztetni, mert elviselhetőbb a büdös meleg, mint a jószagú hideg, nyáron meg tárva-nyitva állt minden ajtó és ablak, és minden lakás ugyanazt lehelte.

Hej, pedig ez a Dzsumbuj az Illatos úton van! De nem a Dzsumbuj bűzétől kapta az út a nevet, hanem a környező gyárakétól: az Állati Fehérje Termék Gyártól (már kitelepítették vidékre), ezt úgy hívtuk: csonttelep; a Kénsavgyártól (ma Budapesti Vegyiművek); és ha felénk fújta a szél a sülő vagy odaégett tepertő, zsír, faggyú szagát, akkor a Közvágóhídról (ma Budapesti Húsipari Vállalat) és a bélfeldolgozótól. A tömény szegényemberszagot ezekbe a bűzökbe szellőztettük. Néha olyan elviselhetetlenül bűzölögtek a környező gyárak, hogy nyáron, negyvenfokos hőségben, tűzhelyekben égő tűzzel és emberi test melegével túlfűtött lakásainkban inkább csukott ablak mögött izzadtunk, mintsem megfulladjunk.” (Anóka Eszter: Gyerekkori emlékek egy lakótelepről. Budapesti Negyed, 2002. 1-2.)

A KSH 1968 márciusában közétett felmérései szerint a reprezentatív jövedelmi felvétel alapján 1967-ben az összlakosság 9,8%-a élt olyan családban, amelyben az egy főre jutó havi jövedelem 601 forint alatt volt. Ez körülbelül egymillió ember. Ezen népesség egytizede, azaz körülbelül 100 ezer ember egy főre jutó havi jövedelme a 300 forintot sem érte el. (Az egy főre jutó reáljövedelem átlaga ebben az időszakban nagyjából 1200 Ft volt.)

Voltak, akik kiemelkedtek ebből a rétegből, de számosan újonnan érkező süllyedt le erre a szintre. Vagyis 1969-ig érdemben a népességen belül nem csökkent a szegénységi küszöb alatt élők száma, annak ellenére, hogy az átlagos életszínvonal és az árindex is jelentősen emelkedett ebben a két évben.

Szegény háztartások négy fő csoportba sorolhatóak:

Nyugdíjasok                                                                                    57%

Gyermekét egyedül nevelő anya                                                           11,4%

Három- vagy több gyermekes családok                               10-11%

Alacsony képzettségű, betanított munkások                    mindhárom csoportra jellemző “(

(Kemény István: Szegénység Magyarországon 1969-ben c. kézirata alapján. Blinken OSA Archivum – Kemény István iratai.)

 

Ferge Zsuzsa kutatásai szerint 1945 és 1949 között a népesség 55-60%-a élt a léthatáron vagy ez alatt, 1949-1956 között ez az arány 65 és 75% közötti. Ha „a mindenkori átlagjövedelem kétharmada alatt élőket tekintjük szegénynek”, akkor 1962-ben a magyar társadalom 26%-a, 1972-ben 21%-a, 1982-ben 16%-a sorolható ide Szalai Júlia számításai szerint - a KSH jövedelemfelvételei alapján - 1977-ben az összes háztartások 11,7%-a, 1987-ben 12,3%-a, a háztartás-statisztikai adatok alapján 1978-ban 15,4%-a, 1987-ben pedig 13,8%-a élt a létminimum szintje alatt. Bokor Ágnes a nyolcvanas évek elején végzett felmérésében a népesség 11%-át sorolta a szegények, 20%-át pedig a veszélyeztetettek közé.

 

A legtöbb és legnagyobb hátrányok azokat sújtják, akik a múltban is a legrosszabb társadalmi pozíciókat birtokolták. Az egyenlőbb, de korántsem egyenlő társadalmi feltételek nem teljesítették, nem is teljesíthették be a szegénység megszüntetésével kapcsolatos reményeket. Kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a szegénység létezik a mai Magyarországon is, mégpedig egy nagyságrenddel nagyobb a szegények száma, mint ahogy azt korábban, a különféle hátrányok összekapcsolódására vonatkozó adatok híján többen feltételezték. Számukat minimálisan másfél millió főre becsülhetjük. Ha azokat, akiket mi veszélyeztetettnek nevezünk, a depriváltak közé sorolnánk, 30 százalék körüli arányt kapnánk.” (Bokor Ágnes: Szegénység a mai Magyarországon c. könyve nyomán, Magvető, 1977.)

E politika legfontosabb vonásának tartom a tipikus szegény foglalkozások hátrányos megkülönböztetését. A polgárokat több szempontból különböztetik meg: az egyik ilyen szempont az azonos munkahelyen tartós munkaviszonnyal rendelkezők, a rendszeres keresők megkülönböztetése az összes többiektől. A közép és felső osztályok tagjai - elenyésző kivétellel - tartós munkaviszonnyal rendelkező, rendszeres keresők. A szegények önállók, időszaki dolgozók (a szegény keresők fele időszaki). A tartós munkaviszonnyal nem rendelkező szegényeket munkajogi és egyéb rendelkezések fosztják meg azoktól a lehetőségektől, amelyek más lakosoknak rendelkezésére állanak. Jellemző példa a lakásépítés. Építési kölcsönhöz viszont két kritérium szükségeltetik: az építési összeg 10%-a előleg formájában, és legalább egyéves munkaviszony. A 22-es csapdája: a szegény csak akkor juthat az előleg összegéhez, ha nagyon jól jövedelmező idénymunkát vállal, ebben az esetben viszont nem lehet egyéves munkaviszonya.

A gyári, építőipari munkát idénymunkával váltogató dolgozó fizetett szabadsága, táppénze kisebb, munkahelyén jutalomban, szakszervezeti segélyben, üdülésben, nyereségrészesedésben nem részesül; családi pótlékot csak akkor kap, ha bejelentett munkahelyen dolgozik; az idénymunka nem számít bele a nyugdíjba, s nyugdíjazása előtt nem számíthat számottevő keresetre. Kísérletet sem tehetek a megkülönböztető rendelkezések felsorolására. Közvetlen hatásukon kivül szimbolikus hatásuk is van: stigmák ezek, amelyekről a "nem rendes" embert fel lehet ismerni. A stigmákhoz ideológia is tartozik a szegények a hatóságok szemében „lumpenproletárok”. Iszákosak, munkakerülők, közülük kerülnek ki a bűnözők, gyerekeik veszélyeztetettek.”  (Kemény István: A magyarországi szegénység. Párizs 1978. Kézirat, Blinken OSA Archivum, Kemény István iratai. HU OSA 368-1-2:1/12)

 

Akik följebb vannak, bűnösnek bélyegzik az alsó rétegek megannyi szokását. Főképp a középrétegek, amelyek nincsenek is nagyon messze tőlük. A szegényeket a felettük állók hajlamosak egyszerűen úgy megítélni és jellemezni, mint ha egyszerűen hiányoznának belőlük az „erények”, egész életüket - beleértve azt is, hogy miért szegények - ezek a hiányosságok magyaráznák.

A mai magyar társadalom döntő többsége agresszíven elutasítja a saját szegényeit. E társadalom nagyra jelentős része a „szegénység kultúrájából” jött. Senki nem vet számot szívesen a számára kedvező külső erőkkel, mert az talán saját érdemét csökkenti. A mobilitást kísérő sajátos pszichológiát érvekkel és igazolással látja el a hivatalos ideológia, amely felmagasztosítja a régi nyomort, de makacsul nem vesz tudomást saját, társadalmi és gazdasági struktúránkba ágyazott szegénységünkről. Csak „lumpenek” léteznek, részeges munkakerülők, akik nem élnek korlátlan lehetőségeinkkel.” (Solt Ottilia: A hetvenes évek budapesti szegényei. In: Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek 1-2. Budapest, Beszélő, 1998. vol. 1. 242-244. A tanulmány teljes terjedelmében és az eredeti címével csak a Kenedi János által szerkesztett Profil című szamizdat válogatásban jelenhetett meg 1977-ben.)

A Magyar Országgyűlés Szociális, Családvédelmi és Egészségügyi Bizottságának 1992. október 8-i ülésén parázs vita kerekedett a készülő szociális törvény egyik passzusáról, amely egy új támogatási forma, a gyermeknevelési támogatás bevezetését indítványozta, ugyanakkor legalább 270 napos munkaviszony igazolásához kötötte a jogosultságot. A havi tízezer forint körüli támogatást csak azok a fiatal anyák vehették volna igénybe, akik igazoltan már legalább háromnegyed évet valamilyen munkahelyen töltöttek.

A gyereknevelési támogatás viszont nem más, mint nyílt és vegytiszta szociális diszkrimináció: a jobb körülmények között élő, jellemzően városi, könnyebben munkát találó fiatal anyuka bőséges havi járandósággal gazdagodik, és ehhez még nyugdíjjogosultságot is szerez, míg a zsákfaluban élő, koldusszegény anyuka, akinek esélye sincs munkát találni, nem kap semmit.

Ez is hosszas töprengés volt. Mindenféle gondolat társítható, főleg az a gondolat, amely miatt – azt hiszem – bekerült a törvénybe. Több javaslat alapján, hogy ne az életmód, az életvitel kerüljön támogatásra, aki azonnal erre a területre lép, és akár nagyon minimálisan, szakképzetlenül is elkezdődnek a gyerekek szülése egymás után. Hanem mindenképpen arra, hogy a nők is az egyenjogúság értelmében tanuljanak, pályát válasszanak, és a későbbiekben, ha férjhez megy, gyerkeket szül, ezt a hivatást válassza.” (A népjóléti minisztérium államtitkárának válasza)


" A perverz újraelosztás Kádár-kori politikája, amelyben a jóléti újraelosztás haszonélvezői a jobb helyzetben lévő társadalmi csoportok – minél jobb körülmények között élt valaki, annál nagyobb mértékben részesült a javakból – igazolhatatlan, igazságtalan, irracionális, és gazdaságilag fenntarthatatlan. Igazolhatatlan, mert a másoktól elvett adóból származó jövedelmeket nagymértékben olyanoknak juttatja, akik erre legitim módon nem tarthatnának igényt. Igazságtalan és irracionális, mert a valódi szegénységben élők helyzetén nem javít, nem szolgálja az esélyegyenlőséget és a társadalmi integrációt, ellenkezőleg, a társadalom kettészakadásához vezet. Az újraelosztás elsődleges, ha nem az egyetlen legitim célja a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése. Végül, a válság és a csökkenő állami bevételek mellett ilyen mértékű újraelosztást fönntartani lehetetlen, a magas adók megfojtják a gazdaságot, tartósítják a válságot.

Az első világháborús vereség és Trianon súlyos csapást mért a magyar polgári fejlődésre is, a magyar polgárosodás történelmi bázisának felszámolása ezzel a katasztrófával kezdődött. Megszületett a szűk körű, és a maga módján szintén kiszolgáltatott középosztály, és vele együtt annak paternalista önzése, jóléti sovinizmusa, amelynek egyik velejárója a társadalom kettészakadása, illetve ennek a kettészakítottságnak a folyamatos újratermelődése. Az első világháború és a trianoni sokk után, a rákövetkező migrációs nyomás következtében a magyar középosztály – vagy helyesebb, ha egyszerűen középrétegekről beszélünk, hiszen éppen a középosztályi helyzet és lét megrendüléséről van szó – legfőképp az államtól várhatta helyzetének jobbra fordulását. Ennek forrása akkor a szegényebb néposztályok pária-létben tartása, a tekintélyelvű kormányzás, a kasztszerű társadalmi hierarchia fönntartása, és a zsidónak tekintett magyarok jogfosztása és kifosztása volt, illetve lett volna. Beszédesek a két világháború közötti korszak jövedelemeloszlási adatai, amelyek egyfelől a középrétegek kiszolgáltatott helyzetéről árulkodnak, másfelől a perverz újraelosztás kétségbevonhatatlan jeleit mutatják, ahol a terhek aránytalanul nagyobb részét viselték a szegényebb, a voltaképpeni politikai közösségből kirekesztett társadalmi csoportok.

A polgári lét és életforma durva gleischaltolásának újabb egymást követő hullámai 1939 és 1956 között a helyzetet végletesen lerontották, és alaposan beleégették mindenkibe a bizonytalanságtól és a lecsúszástól való félelmet. A Kádár-korszak “kispolgárosodása” nem változtatott azon, hogy valódi, biztos egzisztenciával rendelkező középosztály azóta sincs, a többséget alkotó alkalmazotti, munkavállalói középrétegeknek tekinthető társadalmi csoportok kiszolgáltatottsága pedig fennmaradt. Az igazi történelmi vesztes azonban újra csak a társadalom alatt élő szegények milliós tömege volt. A kádári konszolidáció viszonylagos jóléte ugyanis nem számolta fel ezt a strukturális szegénységet, csak egy időre eltakarta a létét.

A rendszerváltás pillanatában halványan remélni lehetett, hogy a magyar társadalommal el lehet fogadtatni, hogy a tartós szegénység erkölcsileg elfogadhatatlan, és olyan nyomasztó teher, amely hosszú távon a saját felemelkedési lehetőségeit is gúzsba köti. El lehet fogadtatni, hogy a cselekvőképesebb, több erőforrással rendelkező társadalmi csoportok jóléti juttatásaik egy részéről mondjanak le a társadalmi integráció érdekében. Erre alig volt esély. A liberális szociálpolitikai javaslatok kulcsszava a rászorultság volt, ám címzettje egy olyan társadalom, amelynek túlnyomó többsége – nem is teljesen ok nélkül – történelmileg sokszorosan kifosztottnak, kizsigereltnek, azaz rászorultnak tekintette önmagát is. Amelynek történelmi tapasztalata az volt, hogy valójában egy hajszál választja el attól, hogy egy váratlan fordulat (politikai- vagy gazdasági válság, rezsimváltás, állásvesztés, betegség, baleset) következtében menthetetlenül a szegények sorába süllyedjen.

A rendszerváltás utáni demokratikusnak nevezhető korszak húsz évében csak azoknak a pártoknak volt esélyük a győzelemre, amelyek azt ígérték, hogy garantálják a középrétegek jóléti juttatásait, sőt, ha úgy adódik, növelik azokat. Hozzátehetjük, hogy Magyarországon az elmúlt évszázadban mindig akkor sikerült stabilizálni a hatalmat, ha a hatalom időlegesen sikeresen konszolidálta a középrétegek helyzetét. Különösen aggasztó mindez, ha azt is tudjuk, amint azt Oblath Gábor kutatásai kimutatták, hogy a 2001 és 2006 közötti időszak, amikor a magyar társadalom életnívója érezhetően közeledett az európai átlaghoz, egyben az eladósodás föltartóztathatatlan növekedésével járt együtt.

Akárcsak az 1963 és 1978 közötti másfél évtizedben, amely a Kádár-korszak relatív felzárkózási szakaszának tekinthető. Hasonló eredményekre jutunk, ha az elmúlt évszázadra visszatekintünk: a rövid fellendülési szakaszokat mindig válság, visszaesés, kényszerű megszorítások követték. Ebből számomra az következik, hogy a tőke- és tudáshiányos magyar társadalom idestova már egy évszázada nem tudja önmaga megtermelni a javaknak azt a mennyiségét, amely a jóléti elvárásait kielégítené." (Mink András: A lehetetlen megkísértése. Havas Gábor 70. születésnapjára megjelent írás. Beszélő, 2016.)