A kivégzések áldozatait koporsókba helyezve a börtön sétálóudvarán ásták el, a betemetett gödörre kiselejtezett bútorokat és más lomokat tornyoztak

Exhumálás: Nagy Imre és mártírtársai földi maradványainak feltárása, 1988-1989

Mink András írása

Nagy Imrét és halálra ítélt vádlottársait, Gimes Miklóst, Maléter Pált 1958. június 16-án hajnalban végezték ki az Országos Börtön, ismertebb nevén Gyűjtőfogház udvarán. Losonczy Géza már 1957. december végén meghalt a börtönben, míg Szilágyi József ügyét a per első fordulója után leválasztották és külön tárgyalták. Őt 1958. április 24-én végezték ki.  

A júniusi kivégzések áldozatait koporsókba helyezve a börtön sétálóudvarán ásták el, a betemetett gödörre kiselejtezett bútorokat és más lomokat tornyoztak. Az áldozatokat 1961 februárjában kiemelték, maradványaikat titokban átszállították a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájába, ahol álnevek alatt földelték el őket: Nagy Imre fedőneve „Borbíró Piroska” volt. A következő évtizedekben a legközelebbi hozzátartozók sem kaptak semmiféle tájékoztatást meggyilkolt szeretteik sírjának hollétéről.  

A perek és kivégzések legfőbb felelőse, Kádár János uralma alatt még az sem jöhetett szóba, hogy az érintett családok megtudják, nagyjából hol találhatóak az áldozatok. 1988 májusában két fejlemény hozott változást. Egykori 56-os elítéltek megalapították a Történelmi Igazságtétel Bizottságot (TIB), amely az 1956 után kivégzettek és meghurcoltak teljes jogi, politikai és erkölcsi rehabilitációját tűzte ki célul. Néhány héttel később az MSZMP rendkívüli pártértekezletén pedig leváltották Kádárt. 

Grósz Károly, az új pártfőtitkár 1988. júliusi amerikai útján még úgy nyilatkozott, hogy Nagy Imrét és társait a magyar kormány soha nem fogja rehabilitálni. Ugyanakkor „humánus gesztusként” fölvetette, hogy kegyeleti okokból esetleg engedélyezik a családoknak a sírok feltárását és az áldozatok családi körben történő újratemetését. A pártfőtitkár – egyelőre titokban – utasította az állambiztonsági szerveket, hogy keressék meg a Nagy Imre-per öt halálos áldozatának sírhelyét. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel a temetői nyilvántartások és a vonatkozó titkosított iratok pontatlanok voltak és számos eltérést mutattak. Szabályos nyomozást kellett folytatni: kikérdezni a még élő egykori tanúkat, volt állambiztonsági tiszteket, temetőőröket, sírásókat. A fáma szerint a legfontosabb nyomravezető egy öreg sírásó volt, bizonyos Imre bácsi, aki még emlékezett arra, hol temették el Nagy Imrét. A nyilvántartások szerint pedig ugyanabba a gödörbe, illetve közvetlenül mellette temették el másik két társát, mindhármukat kátránypapírral burkolt furnérlemez koporsóba. Ez az információ sokat segített az azonosításban, amikor a feltárás során megtaláltak az első csontvázat, majd két, csaknem egymásra rakott, közvetlenül egymás mellé temetett koporsót a megjelölt parcellarészen. Losonczy és Szilágyi sírjainak fellelése, miután őket máskor temették el, további kutatásokat igényelt.  

Az Inconnu Művészcsoport kopjafák felállításával tisztelgett a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában nyugvó névtelen 1956-os áldozatok előtt. A kép szerzője Nagy Piroska, a fotó több más elemmel együtt megtalálható az OSA 1989: Lesz-e digitális gyűjteményében, valamint a szerző honlapján is.
Az Inconnu Művészcsoport kopjafák felállításával tisztelgett a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában nyugvó névtelen 1956-os áldozatok előtt. A kép szerzője Nagy Piroska, a fotó több más elemmel együtt megtalálható az OSA 1989: Lesz-e digitális gyűjteményében, valamint a szerző honlapján is.

Az események 1988 késő őszéig a család és a közvélemény kizárásával zajlottak. Az MSZMP Politikai Bizottsága csak 1988. november 29-én hozott határozatot az „ellenforradalmi cselekményük miatt ... kivégzettekkel kapcsolatos kegyeleti kérések teljesítéséről”.  A sírok feltárására a törvények szerint csak a hozzátartozók jelenlétében volt lehetőség, ezért a politikai vezetés utasította az igazságügy-minisztériumot és a büntetés-végrehajtás országos parancsnokságát, hogy vegyék fel a kapcsolatot a családtagokkal. Ekkor kezdődtek a tárgyalások a sírok exhumálásáról és az újratemetés megszervezéséről. Ebben a fázisban még csak szűk, családi körben tartott, temetőbeli megemlékezésekről lehetett szó, amelyről 1989. február 14-én a családok meg is állapodtak Borics Gyula igazságügyi államtitkárral.  

Az exhumálások 1989. március 29-én kezdődtek a 301-es parcellában, Nagy Imre feltételezett, 1-es jelzetű sírjánál. Mivel senki nem tudta, pontosan hol és milyen állapotban fekszenek a maradványok, a feltárás centiméterről centiméterre haladt, hosszú órákon át. A széttöredező furnérlemez-darabokat, papírfoszlányokat, textilmaradványokat egyenként távolították el, majd elkezdődött a csontok kiemelése a szétporladó koporsóból. A csontok között drótdarabok voltak, ami arra utalt, hogy a holttestet elhantolás előtt dróttal kötözték körbe. Nem tudni, hogy szándékosan, vagy az áttemetés következtében véletlenül történt-e így, de a testet arccal a föld felé találták a munkát végző orvosszakértők, akik egyenként, latinul azonosították a csontdarabokat, miközben a jegyzőkönyv-vezető egy kerti asztalon és széken ülve gépelte a neki diktált jegyzőkönyvet. Másnap került sor a szomszédos, 301-2-es sírgödör feltárására, ahonnan lassanként Maléter Pál, majd Gimes Miklós maradványai kerültek elő. Egyértelműen Maléterre utalt a tény, hogy egy átlagosnál jóval magasabb, körülbelül két méter magas férfi maradványaira leltek, akinek lábát és fejét be kellett hajlítani ahhoz, hogy a tetem a kiásott sírgödörbe beleférjen. Alóla-mellőle egy másik férfi csontjai kerültek elő, az iratokban foglaltaknak megfelelően. Őt, azaz Gimes Miklóst először özvegye, Halda Aliz vélte azonosítani a koponya formája alapján. Harmadnap, a 301-3-as sírban először Szilágyi József tetemét azonosították a bokacsonton talált, elrozsdásodott fémlapocskán olvasható azonosító számjegy alapján, amellyel rendszerint a kivégzések után szokták megjelölni a holttesteket. Utolsónak, az április 4-dikei állami ünnep után került sor Losonczy Géza holttetemének 301-8-as számú sírból való feltárására. Losonczy vizsgálati fogságban halt meg a börtönben, ezért kerülhetett sor a halálát követő boncolásra. Erre utal a kettéfűrészelt koponya. Losonczy maradványainak azonosítását a korábbi tüdőműtétjét jelző bordasérülések is elősegítették. 

----------Nagy Imre és mártírtársai újratemetése 

Budapest, Hősök tere, 1989. június 16. 

 

1988 májusában, a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) megalakulásával és Kádár János bukásával megnyílt a lehetőség a rezsim 1956-os forradalommal kapcsolatos ,,ellenforradalmi” tézisének hivatalos újraértékelésére. A forradalom meggyilkolt politikai vezetőinek újratemetése 1989. június 16-án a kortársi visszaemlékezések szerint a Kádár-korszak jelképes lezárulását, a diktatúra végét jelezte. Sajátos, hogy az aznapi állambiztonsági összefoglaló jelentés elégedetten nyugtázta: “rendkívüli esemény nem történt”. Mintha a diktatúra védelmére szegődött erőszak-apparátus nem vette volna észre, hogy a rendszer aznap megbukott. Valójában természetesen arra gondoltak, hogy nem tört ki újabb általános felkelés, nem került sor erőszakra, nem volt szükség a készenlétbe helyezett Munkásőrség és rendvédelmi erők bevetésére egy tömegmegmozdulás ellenében. Mindezt a szervek saját sikerüknek tudták be.  

1988 májusa és 1989 júniusa között sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a nagy nyilvánosság előtt rendezett kegyeleti és emlékezeti aktusra sor kerülhessen. A rendszer (és a szovjet blokk) általános gazdasági és politikai válsága, és az ebből fakadó reformkényszer itthon és külföldön természetes módon irányította a közfigyelmet a levert forradalomra, a rezsim születésének bűnös és véres körülményeire. 1956 volt az a lakmuszpapír, amelyen a belföldi és külföldi közvélemény tesztelhette a magyar párt vezetőinek szavahihetőségét, és az érdemi változások iránti elkötelezettségét. Amíg a Párt ragaszkodott 1956 “ellenforradalmi” értékeléséhez, és ahhoz, hogy Nagy Imrét és társait törvényes eljárásban ítélték halálra, addig nem lehetett komolyan venni a demokratikus változásokra és a jogállami reformokra vonatkozó ígéreteit. „Az MSZMP vezetői is a párt és az állam elválasztásáról, valamiféle szocialista pluralizmusról beszélnek. Bármit jelentenek ezek a szavak, mindenkinek tudnia kell, nem lehetséges valódi politikai nyitás és kiengesztelődés, amíg a kompromisszum útját temetetlen holtak torlaszolják el.” – mondta Kis János, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakja az ellenzék által 1988. június 16-án, a kivégzések harmincadik évfordulóján szervezett tüntetésen, amelyet politikai utasításra a rendőrség még erőszakkal szétvert, akárcsak az az évi október 23-i tüntetéseket.  

A rezsim 1956-hoz fűződő viszonya tehát óhatatlanul a kegyeleti és humanitárius megfontolásokon messze túllépő politikai kérdéssé vált itthon és a nagyvilágban. ,,A növényekkel sűrűn benőtt 301-es parcella, az eltemetettek helyét „jelző” besüppedt gödrök hátborzongató látványa feltűnt a BBC híradójában éppúgy, mint a The New York Times címoldalán. Kibontakozóban volt az a hazai és nemzetközi mozgalom, amely a halottak, elsősorban Nagy Imre eltemetésének erkölcsi parancsát szögezte szembe a magyarországi rendszerrel” – írta erről Rainer M. János 2001-ben. Ezt azonban a párt vezetői még sokáig nem értették. 

A TIB rehabilitációt és tisztes temetést követelő felhívásáról érdemben először 1988. június 14-én tárgyalt a Politikai Bizottság. Az ülésen Nyers Rezső amellett érvelt, hogy a családoknak lehetővé kell tenni a kegyeleti aktust, valamint engedélyezni kell egy nyilvános megemlékezést a Batthyány-örökmécsesnél. Pozsgay Imre csak az előbbit tartotta lehetségesnek, míg a keményvonalas Grósz Károly pártfőtitkár és Berecz János KB-titkár minden engedményt kizárt. Grósz néhány héttel később amerikai útján azt állította, hogy “a június 16-i tüntetés fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra uszított”, de a családi búcsúztatást már lehetségesnek nevezte. A Párt hivatalos álláspontja 1988 késő őszéig nem változott. 1988 november 19-én Berecz harciasan kijelentette: 1956 a maga véres valóságában kétségtelenül ellenforradalom volt. Grósz pedig november 29-i a hírhedt “fehérterroros” beszédében fenyegetőzött: “Ha kell, határozottan fel tudunk lépni az ellenforradalmi erőkkel szemben”.  

A párt monolit egységének megbomlását jelezte viszont, hogy Pozsgay Imre vezetésével megalakult az MSZMP leendő programjának előkészítésén ügyködő ún. Történelmi Albizottság, melynek hangadói, Berend T. Iván és Ormos Mária történész-akadémikusok az 1956-os események “árnyaltabb” bemutatását javasolták. A bizottság jelentését jóval megelőzve, a közvélemény szondázása érdekében a História című népszerű történelmi ismeretterjesztő folyóirat már 1988 novemberi számában burkoltan felvetette az “ellenforradalom” helyett a “népfelkelés” minősítés lehetőségét. Ennek nyomán érte villámcsapásként az országot Pozsgay Imre interjúja 1989 január 28-án a rádióban, melyben a PB-tag, államminiszter a bizottság még mindig nem nyilvános jelentésére hivatkozva 1956-ot népfelkelésnek nevezte. Három nappal később, amikor a párt Központi Bizottságának ülésén kérdőre vonták, Pozsgay így védekezett: ha nem változtatunk a hivatalos álláspontunkon, akkor ,,[Egy] zsákba fognak belevarrni bennünket, és úgy kihajítani az ablakon, hogy csak úgy porzik”.  

Ekkor azonban még szó sem volt arról, hogy engedélyezzék a nyilvános szertartást. Ahogy Fejti György, az erőszakszervezeteket is felügyelő KB-titkár fogalmazott: „egészen pontosan kiszámítható köröknek, csoportoknak érdekében áll, hogy ezt az eseményt áthangszereljék, politikailag felhasználják, kiaknázzák”. A taktikázásnak azonban véget vetett a politikai folyamatok gyors változása. Pozsgay nyilatkozata kiszabadította a szellemet a palackból. A 1989. március 15-i százezres tüntetésen, amelynek leghangsúlyosabb követelése az volt, “Igazságot 56-nak!”, az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki pártok mögött nagy tömegek állnak, miközben ekkor már naponta ezrével hagyták ott az MSZMP sorait a párttagok. Márciusban az ellenzéki pártokból megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, az állampárt az ellenzék egészével kényszerült alkuba bocsátkozni. A TIB rövidesen nyilvánosan követelte, hogy az 1989. júniusi szertartás az egész ország színe előtt legyen megtartva, és ehhez a követeléshez csatlakoztak az ellenzéki pártok is. Mi több, az egyeztető tárgyalások előkészítésének egyik feltétele volt, hogy megállapodás szülessen az újratemetésről, amelyet ekkor már a párt felső vezetésének egy része és az MSZMP időközben megalakuló reformkörei is támogattak. Miután a nyilvános temetés terve napvilágra került, a nyugati demokratikus emigráció képviselői sorra jelezték, hogy az eseményen részt kívánnak venni. A párt ún. válságbizottságának április 28-i ülésén a testületekben helyet foglaló kormánytagok, Németh Miklós miniszterelnök, Horn Gyula külügyminiszter, Horváth István belügyminiszter, Kulcsár Kálmán igazságügy miniszter, és Szűrös Mátyás a parlament elnöke is állást foglalt a nyilvános szertartás és demonstráció betiltása ellen, valamint Nagy Imre és az összes 56-os elítélt jogi rehabilitációja mellett. Javasolták továbbá, hogy a kormány hivatalosan is képviseltesse magát a temetésen. Az EKA álláspontját az SZDSZ delegáltja, Tölgyessy Péter foglalta össze a legfrappánsabban: „Nagyon fontos volna egy nagy tömegmegmozdulás, gondoljunk arra, hogy akkor fogunk tárgyalni az MSZMP-vel [...] állandóan előjönnek a tárgyalásokon, hogy nekünk van 800 ezer tagunk, maguknak meg csak ennyi és ennyi ezer”. Immár nem csupán a Kádár-korszak legitimációjának lebontásáról volt tehát szó, hanem arról is, hogy a tömegmegmozdulás legitimálja a változásért küzdő ellenzéki pártokat és szervezeteket is. A temetés 1956 örökségének vállalását is kifejezte, amelyben akkor valamennyi ellenzéki erő egyetértett – fogalmazott Rainer M. János már idézett írásában.  

Május közepén dőlt el, hogy a ravatalozásra a Hősök terén kerül majd sor, ahol lehetőség van a gyászolók tömeges részvételére, majd ezt követi a zártkörű szertartás az átalakított 301-es parcellában. A ravatal és a díszletek elkészítésére Rajk Lászlót és Bachmann Gábort kérték föl a szervezők. Hosszas viták után született meg az a kompromisszum, hogy a nyilvános szertartáson a kormány tagjai magánemberként díszőrséget állhatnak. A kormány és a TIB között született megállapodást 1989. május 22-én adta hírül a sajtó.   

1989. június 16-a lélektani és történelmi fordulópontnak bizonyult. A következményről Kis János ezt mondta: „Senki sem mondhatta többé másnak vagy önmagának: ezek csalók, becstelenek, hazugok és gyilkosok, de mégis támogatom őket, hiszen uralmuk alatt viszonylagos jómódban éltem.” A párizsi emigrációból hazatért Kende Péter így fogalmazott: „ez a gyászünnepség olyan volt, mint egy úrfelmutatás, amely elől a Gonosz szűkölve menekül.”  

Az összefoglaló a minap kormányhatározattal megszüntetett 1956-os Intézet tudományos publikációi alapján készült.  

A Blinken OSA 2019. június 14-én egész napos vetítéssel emlékezik Nagy Imre és társai 1989-es exhumálására és újratemetésére. Azok a nézők, akik eljönnek a rendezvényre, szolidaritást vállalnak az 56-os Intézettel, a történelmi tények elsőbbségével a történelem meghamisításával szemben.