Ahol most könyvtár van, ott nem lesz könyvtár...

"Szemfényvesztés és parasztvakítás" címmel jelent meg 2016-ban a Magyar Narancsban Rév Istvánnak, az Archívum igazgatójának írása a Budai Várban tervezett átalakításokról. Ebből a cikkből idézünk a  Várnegyedben jelenleg folyó változtatások kapcsán most indított cikksorozat első részeként.

"A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; bizonyos szempontból méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

„Ahol most könyvtár van, ott nem lesz könyvtár. Ahol a Nemzeti Galéria volt, ott nem lesz Nemzeti Galéria. (…) Ugye, arról szólt a diskurzus a bizottsági ülésen, hogy mit teszünk a kulturális terekért. Ha valamivel nyer a magyar kultúra, az az, ha kivisszük innen őket, ezzel megduplázva a kulturális tereket. Mert mivel kivisszük onnan a Széchenyi könyvtárat, akkor valahol azt el kell helyezni. Kell egy új korszerű könyvtárépület. Kivisszük onnan a Nemzeti Galériát, azt meg kell dupláznunk, és lesz egy új nagy Nemzeti Galéria épület. A Budapesti Történeti Múzeum szintén tele van, elhelyezési gondokkal küzd, beleértve a Kiscelli Múzeumot is, neki bővülni fognak a terei. A várban felszabadult tereket pedig odaadjuk egy másfajta történelmi, kulturális térnek.” – mondta L. Simon László A Budai Vár és a múzeum negyed című kerekasztal beszélgetésen, 2016. január 20-án.

Fogalmazzunk akkor egyértelműen: L. Simon legújabb állítása szerint azzal nyer a magyar kultúra, ha a miniszterelnök és alkalmazottai felszámolják Európa szinte példa nélkül álló kulturális, múzeumi és közgyűjteményi együttesét. A Várban, illetve a Palotában van többek között a Zenetörténeti Múzeum, a Bartók Archívum, a Telefónia Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapest Történeti Múzeum. Itt találhatók a Magyar Tudományos Akadémia legfontosabb humán- és társadalomtudományi kutatóintézetei: az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Jogtudományi Intézet, a Művészettörténeti Kutatóintézet, a Néprajzi Kutatóintézet, a Politikai Tudományok Intézete, a Régészeti Intézet, a Regionális Kutatások Központja Közép- és Észak-magyarországi Tudományos Intézete, a Szociológiai Kutatóintézet, a Társadalomkutató Központ, a Történettudományi Intézet, valamint a Világgazdasági Kutatóintézet. Az MTA Kongresszusi termében és a Zenetudományi Intézetben koncerttermek is vannak.

A miniszterelnöki döntés értelmében csak a Nemzeti Levéltár, valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum maradna a Várban (ahol csak a hét két napján látogatható ma már az archívum). A Nemzeti Táncszínházat kipenderítették az egykori Várszínházból. A Collegium Budapestet már felszámolta a kormány, helyén, az egykori budai Városháza épületében, a Magyar Nemzeti Bank közpénzből gazdálkodó egyik alapítványa nyit borozót (erről lásd: Észvesztőhely, Magyar Narancs, 2015. május 7.)

Európában sehol sincs a tudománynak, a kultúrának és a nemzeti közgyűjteményeknek ilyen koncentrációja, amely nagyrészt 1956 után, éppen a forradalom következményként jött létre. Mihályfi Ernő, a magyar evangélikus egyház egyetemes felügyelője, a Magyar Nemzet főszerkesztője, aki egykor Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt szerkesztette a Magyar Függetlenséget, 1957 novemberében a népi írók táborának háborút, kommunista hatalomátvételt és forradalmat túlélt tagjaival egyetértésben publikálta a Magyar Nemzetben a Legyen a Vár a kultúra Vára című írását. Így kezdődött a Vár és a Palota kulturális célú helyreállítása. Most, a forradalom 60. évfordulóján számolja fel a mai hatalom 1956 máig élő, különleges kulturális és urbanisztikai következményét – miközben éppen a forradalom emlékét igyekszik kisajátítani.

A kormányzati demagógia eredetileg azt állította, hogy míg a kommunisták a hatalom intézményeit akarták felvinni a Várba és a Palotába, a mai urak nem, a világért sem a kormányhivataloknak akarják megszerezni a Várhegyet; ott 90, sőt egyik nyilatkozata szerint „98 százalékban” kultúra lesz, biztosította többször is az aggódókat L. Simon: „Odaadjuk (mintha nem a miénk lenne! – R. I.) egy másfajta történelmi, kulturális térnek (...) Kérdezik tőlem, hogy itt mit fogunk kiállítani? Erre mindig visszakérdezek, hogy az Esterházy-kastélyban mi van kiállítva? Tegyük fel, hogy van egy Palota-múzeumunk, ahol a fantasztikus enteriőröket, a magyar építészet, képzőművészet, iparművészet remekeit lehetne megcsodálni. Ha valaki megnézi az Esterházy-kastélyt, akkor nem azért megy oda, hogy megnézzen egy Picasso-kiállítást. Azért megy oda, hogy átélje, milyen körülmények között éltek ott, milyen tereket hoztak létre, milyen csodálatos enteriőrök vannak, milyen fantasztikus iparművészeti, szobrászati, festészeti teljesítmény van, milyen formában tudott megmaradni a tárgyiasult valóság. Ez maga a kultúra. És ezt a magyar emberek alkották, a kultúra fontos része.”

Ezek egy tudatlan ember hamis szavai."

"Versailles az európai barokk palotaépítészet nem csak hiteles, de eredeti remeke – ahol azonban működő múzeum is van, legalább hatezer történelmi festménnyel és több ezer szoborral. A Hauszmann-féle, kétes értékű neobarokk palota ezzel szemben díszlet volt már a maga korában is. Versailles a XVII. század végétől a francia történelem fontos eseményeinek volt a helyszíne, a hauszmanni palota valójában csak huszonöt évig, a két világháború között funkcionált, akkor is leginkább ötórai teáknak, díszmagyaros körmeneteknek, őrségváltásnak, a palotakertben rendezett koktél partiknak szolgált díszletként, a II. világháború során bekövetkezett drámai pusztulásig. (A Vár és a Palota előtörténetéről lásd: Rév István: Jobb, mint az eredeti, Magyar Narancs, 2015. február 26. és március 5.) Most ezt a neobarokkot készülnek újraépíteni – mintha Székely Bertalannak a Vajdahunyad várába szánt Csodaszarvas freskóját festetné meg a kormány a töredékesen fennmaradt vázlatokról készült, kissé életlen fényképek alapján.

„Fontos elvünk, hogy hamisítani nem lehet, azaz csak olyasmit építhetünk újjá, vagy vissza, ami bizonyíthatóan létezett korábban is” – jelentette ki a volt államtitkár ( várügyi főmegbízott?).

Az a tény, hogy valami egykor létezett (és aztán elpusztult), nem érv az újraépítése mellett. A lengyelek nem azért építették újra az elpusztított varsói királyi palotát, mert bizonyítható volt, hogy egykor létezett, és mert (szemben a budai palotával) az valóban a lengyel királyok rezidenciája volt. Hanem azért, hogy demonstrálják: a németek és az oroszok céljaival és tetteivel ellentétben nem lehet őket – az államiságukat, a szuverenitásukat, történelmi múltjuk meghatározó és megfogható, szimbolikusan is fontos tárgyi emlékeit – eltüntetni föld színéről, Európa térképéről. Ahogyan Kossuth fogalmazott még 1867-ben, a kiegyezés ellen írott egyik levelében: „Senki nálamnál nem óhajtja forróbban, hogy a lengyel nemzetnek a rajta elkövetett irtózatos bűnért Európa igazságot szolgáltasson; követeli ezt az örök igazság s az európai szabadság közérdeke; és megérdemli ezt a lengyel nemzet bámulatos erélye, melyet sem az idő, sem a szenvedés nem képes megtörni. Irtják, mint az erdőt! és a dűlő fák virágporából s a földbe szakadt gyökérszálakból új erdő nő, szilárdabb, mint valaha. Magasztos látvány! Le kell előtte borulnunk, bár ha – magunkra gondolva – elpirulunk is önkénytelenül.”

A budavári palota újraépítését hasonló érvekkel indokolni nem csupán félrevezetés, de történelmi és erkölcsi gyávaság. Magyarország nem orvul megtámadott áldozata volt a II. világháborúnak, mint Lengyelország, hanem annak a kormány akaratából aktív résztvevője. A német nácik és a magyar nyilasok közös esztelen döntésének eredményeként vált a palota a budapesti harcok áldozatává. A mai hivatalos propaganda valótlan állításai ellenére Magyarország nem áldozata, hanem az utolsó pillanatig hű szövetségese volt Hitler Németországának. A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

A túlméretes, álbarokk hauszmanni palota az 1848-as szabadságharcot leverő, a legitim magyar miniszterelnököt kivégző Ferenc József számára épült – aki egyetlen éjszakát sem töltött falai között. A palota a budai Várhegyen azt volt hivatva demonstrálni, hogy a kiegyezés biztosította a nemzeti függetlenséget, a nemzeti királyságot. Ám ahogyan Kossuth – akinek  magába roskadt neobarokk szobrát faragtatta újra a Kossuth téren az egyik nap kuruc, másnap labanc mai hatalom – fogalmazott 1867. május 22-én kelt híres Cassandra-levelében: „Magyarország mindazon magasabb attribútumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontató kötelére akaszttatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporított megyegyűlés.” Bibó István írta a kiegyezésről: hazugságra nem lehet „politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.” A kiegyezés hazugsága, aminek szimbóluma volt Hauszmann palotája, vitte bele Magyarországot az I. világháborúba, és az vezetett Trianonhoz."

(A Magyar Narancs teljes cikke itt olvasható.)